Tűz, selyemfátyol és féltégla avagy karneválvasárnap
Az első alkalommal lépni színpadra Elemi Fúziós Tánccal olyan csodás élmény volt, amelyre nem is számítottam. Részben, mert a háttérmunkákat körbevevő káosz begyűrűzött a vasárnapba is, így a színpadra lépésem előtti pillanatig nem is igazán a közelgő táncomra tudtam fókuszálni (pedig olyan szép elképzeléseim voltak).
Aztán ahogy beálltam a kezdőpozíciómba, elkezdtem érezni az erőt magamban. Azt az erőt, azt a tudatállapotot, ami a legjobb táncaimhoz szokott hozzásegíteni. Nehéz szavakba önteni, talán úgy tudom a leginkább kifejezni, hogy átlényegülök Freyává - a táncos énemmé.
A teljes flow és energiaáramlás pedig akkor jött el, amikor a kezeim megérkeztek a tűz mudrába. Onnantól tényleg úgy éreztem, hogy tűzzé válok (az elem, amelyet megjeleníteni kívántam). Nem féltem a közönségre nézni, nem éreztem magamban kényszerességet, nem kapkodtam, csak táncoltam - olyan nyugalommal, mintha csak itthon próbálnék magamban. De benne volt a közönséggel való kapcsolódás, amelyre eddig nem figyeltem ennyire és így, mint most. A szél is velem táncolt már ekkor is és nagyon jó érzés volt. Erősítette az erő érzését, az elemekkel egyesülést. Hisz mi táplálná jobban a tüzet, mint a szél?
A második - egészen más jellegű - táncomhoz az áthangolódásra se igazán voltak ideálisak a körülmények, mivel nem sok időm volt átöltözni - de drága táncostársam, barátnőm segítségemre volt benne. Az idő szorításán felül még aggasztott a szél, ami továbbra is lelkes közreműködője volt a Keleti Udvar történéseinek, ugyanis a táncomban négy fátyollal terveztem táncolni, amelyből kettő ráadásul selyem.
A nők által cipelt transzgenerációs traumákat szerettem volna eltáncolni, a cipelést legelőször fátyolbatyuként ténylegesen megjelenítve, majd azt letéve, kibontva, minden fátylat/sorsot kiszedve, feldolgozva.
Elég erős gyanúm volt, hogy ha letszem a "batyum" a színpadra, akkor az nem fog megvárni ott engem, hanem a szél pár másodperc alatt leviszi a színpadról. Így ahogy már a színpad mellett álltam, várva a sorom, arra gondoltam, hogy de jó lenne egy tégla, amit a batyumba raknék, hogy a színpadon tartsa a fátylakat, amíg sorra kerülnek. Aztán elnéztem oldalra, és lám, a téglafal tövében volt a sok apró kavicson egy tégla. Negyed perccel később már a batyumban volt, én pedig elkezdtem magamnak mantrázni, hogy el ne felejtsem, hogy benne van a tégla és megcsináljam a batyum fejem feletti pörgetését, mert mégse azt a címlapsztorit szeretném olvasni a nyugat.hu-n, hogy "Ütős tánc - A Keleti Udvar Táncosa téglával vágta fejbe magát performansz közben, így aztán a mentők vitték le a színpadról.".
Aztán ahogy elindult a zeném, elengedtem ezt a gondolatot, és szabad folyást engedtem az eseményeknek. A táncom improvizáció volt, így a széllel szépen elkezdtem kooperálni és úgy gondolom, nélküle nem azzá vált volna a táncom, ami lett.
Büszke vagyok, mert a legfontosabb momentumokat sikerült úgy ábrázolnom, ahogy szerettem volna. Be tudtam engedni a közönséget és a visszajelzés alapján ők pedig beengedték az általam mesélt történetet. Persze látok bőven csiszolnivalót az előadásban, amit talán majd még valamikor színpadra viszek a jövőben.
A videó a táncomról itt megtekinthető.
Ha szeretnél tőlem táncolni tanulni, megteheted! Részleteket itt találsz.